Kellemes olvasást! <3
u.i. köszönöm a design Pannának <3
u.u.i. kissé változtattam, és nem a xx. század elején, hanem a '90 évek elején történt az eset a lánnyal. A későbbiekben rá jösztök, hogy miért.
Tina xx
Reggel a nap sugarai ébresztettek, melyek cirógatni kezdték fehér arcom. Erőt véve magamon felálltam, majd tükörbe néztem. Hajam kissé kesze-kuszán állt, s össze volt kócolódva. Arcomon látszódott, hogy még mindig aludnék, de nem lehet. Pontosan 11-kor indul a vonatom New Yorkba, s most 9 van. Felvettem a mai napra szánt ruhát, ami egy fekete csőgatya , valamint egy fehér, kék mintájú laza póló volt. Kis fürdőmbe vettem az irányt, mely már vagy 18 éve a magaménak tudhattam. Megragadtam fogkefém, melyre fog krémet nyomtam, majd jó alaposan megmostam a fogam. Miután befejeztem ezt, arcot mostam, majd megfésültem a hajam, s copfba kötöttem.
Megragadtam két nem is kicsi bőröndöm, majd levittem a garázsban lévő autóba, majd visszamentem a konyhába, ahol anya épp reggelit készített. A konyha szekrényből elővettem egy tányért, valamint evőeszközöket, majd leültem az asztalhoz. Anya kissé mosolyogva rakta elém a rántottát, de látszott rajta, hogy nem szeretné, hogy elmenjek.
-Még csak most voltál kisbaba!-sóhajtva ült le mellém, majd nézte ahogy eszem.
Miután elfogyasztottam a reggelimet, órámra pillantottam, ami fél 11-et mutatott. Anyára pillantottam, aki neheztelve, de értette a célzásom, így felálltunk, majd kimentünk. Kissé könnyes búcsút vettem házunktól, melyben több mint 18 évet leéltem. Autónkba ültem, majd irány a vonat állomás, mely a falu másik végén volt.
Az út nagyjából 10 percig tartott. Mikor elmentünk az a bizonyos ház előtt, valami különöset éreztem.
Valami ami egyszerre éreztetett bennem félelmet, de valamelyest elégedettséget is.Valami, vagy esetleg valaki azt akarta, hogy bemenjek oda. Arcom izzani kezdett, s éreztem, hogy be akarok menni. Minden vágyam az volt, hogy kimásszak ebből a kis autóból, egyenesen be a házba. Nem! Nem lehet! Maradnom kell! Nem tehetem! Kezeimet ökölbe szorítottam, majd szemeimet is becsuktam, s vártam, hogy ez a kegyetlen, szúró érzés mihamarabb abbamaradjon.
Az érzés kezdett abbamaradni, viszont még mindig fúrta az oldalam, hogy miért történt ez. Nem tudtam az okát, hisz ez volt az első ilyen alkalom. Éreztem, ahogy ez az érzet egyre csak távolodik testemből, majd egy pillanat alatt el is tűnt.
Néhány perc múlva megérkeztünk a vonat állomásra. Cuccaimat kipakolva mentem oda, ahol be kellett váltani a jegyet. Utolsó pillantást vetettem édesanyámra, aki szemeit dörzsölve próbálta leplezi sírását. Szorosan magamhoz öleltem, ami nagyon jól esett. Sokáig nem fogom látni, szóval ez az utolsó alkalom ebben a hónapban, hogy megölelem.
Meghallottam az ellenőrt , aki épp a "Beszállás!-t kiáltotta, így kissé eltávolodtam anyától, majd megpusziltam kissé telt arcát, s elindultam a New York-i vonat felé . Helyem a harmadik vagonban volt, a második fülkében, így oda siettem. A fülkében két fiatal srác volt, valamint egy lány. Mindhárom személy ismerős volt, de fogalmam sem volt, hogy honnan.
-Lena? Lena Mitchell? -kérdezte a barna hajú lány.
-Igen.. te pedig...-kezdtem bele, pedig fogalmam sem volt hogy ki lehetett.
-Leila Steel. -nyújtotta a kezét, melyet el is fogadtam.
Ekkor ugrott be a név, mely tényleg ismerős volt. Leila lesz a szoba társam az egyetemi szállón. Kissé fura volt nekem, hisz a képen barna haja volt, itt viszont szőke. Legalább van egy közös vonásunk. Helyet foglalva mellette, néztem rá a két srácra. Egyik srác a telefonját pötyögtette , a másik pedig beszélgetésbe enyelegett Leilával. Megszólalni sem volt kedvem, gondolkodásba kezdtem. Még mindig nem tudtam mire vélni az autóban történteket. Minek következőében történhetett ez? Hisz a házban nem értem semmihez.... Vagyis.. a bilincsek. De.. vajon kié lehetett? Hisz.. hisz véres volt. Akkor.. akkor biztos azé a lányé volt. De... akkor, ha élek nagymamám mondataival, miszerint a lány új lányt keres, hogy ő nyugalomban pihenjen.. akkor.. ezek szerint, én vagyok az a lány? Nem! Ez teljességgel kizárt! Én nem akarok az a lány lenni! Sőt! Én nem is akartam odamenni! Csak a barátaim erőltették! Nem! El kell felejtenem ezt az elméletet, de nem megy!
-Lena, minden rendben? - Leila hangja megrémisztett, ami miatt kissé fel is ugrottam.
-Pe..persze.
-S ezt el is hittem. Na mesélj.
-De.. öm tényleg, nem lényeges.
-Hagyjad Leila, ha nem akarja, akkor nem mondja el! -mondta a szemüveges srác.
-Sean, vicces vagy, de senki sem kérdezett. Lena, mesélj. -mosolygott rám.
Sugárzott belőle az akaraterő, és az, hogy tényleg kíváncsi rá, nem mint a pápaszemes, illetve Sean.
-Hát.. Rendben. De, ha már ti is itt vagytok fiúk, akkor ígérjétek meg , hogy nem mesélitek el, jó? -néztem végig a társaságon. Leila két pislogással jelezte , hogy magában fogja tartani az én kis monológom, a két srác pedig csak bólintott.- Tegnap voltam a barátaimmal egy régi , elhagyatott házban. A házról az a hír terjedt, hogy a xx. század második felében itt fogva tartottak egy lányt elég sokáig. Egyszer megszökött, viszont elég hamar elkapták. Néhány nap múlva megkínozták majd megölték. - kisebb szünetet tartottam, amikor is mély lélegzetet vettem, majd folytattam. - Tegnap , mint már mondtam, elmentünk ebbe a házba. Nem találtunk semmit. Már épp indulni akartunk, mondván " Ez az egész egy nagy hazugság!" , amikor is észrevettük, hogy van egy rejtett ajtó . Bementünk a szobába, ahol is találtam egy bilincset, amely véres volt. És én megfogtam ezt a bilincset, ami miatt ma elég furcsa dolgok történtek. Ezt kissé nehezen fogom fel, ezért is vagyok annyira máshol szellemileg. -hadartam el az utolsó mondatokat.
Végignéztem a három fiatalon. Leila arcán döbbent éget, valamint izgalmat véltem felfedezni, a , még számomra ismeretlen srácról semmit sem tudtam levenni. Rezzenéstelen arca kissé megrémített. Sean-re néztem, aki elkezdett gondolkodni. Kissé furcsálltam ezt a tettét, de valahogy nem izgatott.
-Ez.. durva!- szólalt meg néhány perc múlva Leila .
-Hát az.
Hátra dőltem, majd beindítottam a zenét Fülesembe, s hallgattam a zenét. Próbáltam máshova terelni a gondolataimat, amely részben sikerült is. Gondolataimat az egyetemre tereltem, s arra, hogy vajon milyen is lesz az egyetemen.
Két óra múlva a vonat megállt, majd mind négyen kiszálltunk. Leila megragadta a kezem, majd beültetett egy taxiba. Fél óra múlva megérkeztünk az egyetemi szállóba, ahol is lakni fogunk. Lakásunk a második emeleten volt, párhuzamosan a két fiúéval. Kipakoltam nagyobbik bőröndömből a nekem választott szobába, majd azt egyedire alakítottam. Nem változtattam sokat, épp egyik szekrényt, valamint a kis asztalt más helyre raktam. Kipakoltam cuccaimat kisebbik bőröndömből is , majd megpillantottam kis titkomat. Borítója még mindig sértetlen volt. Kezembe vettem, majd leültem az ágyra. Neki szerettem volna kezdeni az olvasásnak, viszont nem találtam alkalmasnak a helyet. Kimentem a konyhába, s töltöttem egy pohárba narancs levet, melyet még otthonról hoztam, majd visszamentem a szobámba. Csípőre tett kézzel néztem végig a szobán, majd kiszúrtam egy alkalmas helyet. Egy párnát ledobtam a szoba közepére, majd hanyatt fekve kinyitottam a könyvet.
Szép , nagy betűkkel volt az első, fehér lapra írva, hogy : " Mary-Jane Stewart titkos naplója "
Hajtottam egy lapot , melyen már több írás volt található :
,, Kedves idegen, aki megtalálja ezt a naplót!
Örülök, hogy bele olvasol eme kis könyvecskébe, melyet utolsó hónapjaimban kezdtem el írni, ha minden igaz. Most gondolom azt kérded, hogy ki vagyok, és milyen szemfényvesztésnek állsz te itt most alanyt. Megnyugtatlak! Ez nem szemfényvesztés! Én vagyok az a lány, akit 1990. augusztus 30.-án elraboltak..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése